Olyan influenzás voltam, hogy az csuda! A fájdalom egy hétre a létem valóság-alapjaként költözött mindennapjaimba, mely csak tegnap este szedte sátorfáját, s hagyta el meggyötrött testemet.
Már annyira nagyon erősek voltak a fájdalmak az IZÜLETEIMBEN (!!!) pedig 31 éves vagyok, hogy gondoltam már arra is, hogy elmegyek egy festő mellé haknizni, mint hívatásos tapéta és festékkaparó! :)
Láttátok kedden a „Faludy – interview“-t? Szerintem szép volt, s kajánul a kamerába mosolygó. Olyan mosollyal élt Gyuribácsi, amiben benne volt, hogy tudatlan néző, amikor te ezt látod, akkor én már rég nem élek. Megdöbbentem! Sokan felhívtak (mint meleg életi referens-t) s kérdezték, hogy tudtam e, hogy a magyar költőóriás bisex volt. Most erre mit lehet válaszolni??? Ha őszinte vagyok azt mondom: WAZEGH!!! Miért nem olvasod a verseit, azokban fehéren-feketén benne van! Ha nem lettem volna őszinte azt monodom: Jahhh, láttam a műsort. Na én őszinte woltam :) Aki még nem olvasta javaslom, Faludy összes beszerzését, elég nagy darabocska könyvecske, de megéri az ötjegyű árát, Istenemre!
Pénteken nem is mentem dolgozni. Wisszagondoltam (jééé elég esetlegesen használom a W-t s a V-t) 3 éve egyetlen egy napot nem töltöttem betegállományban, de ezzel a péntekkel ezt a „jó“ szokásom megdöntöttem, de természetesen szombaton máris kimentem két építkezésemre, hogy a csorbát, melyet pénteken ejtettem kiköszörüljem. Pénteken volt a nagybulis Koopman átadás mr. Jack Koompan jelenlétében, de annyira sz*rul voltam, hogy még 1 percre sem volt erőm elmenni oda.
Wolt időm gondolkozni, amíg a létem, egy napig fekve éltem. Azt hiszem sok alap-hibát követtem el életemben. Tán‘ a legnagyobb májusban volt. „P“ story. Akkor amikor azt mondta, hogy „eddig, s ne tovább“ duzzogva bár, de beletörödtem. Persze nem. Azóta is mindenáron megerősítem benne a felmelegítés és újrarágás lehetőségét, amiben két nagy csapda van:
1. hiába mondom, hogy vágyok egy társra, hiszen senkinek nincs esélye, mert ez a szabad gyököm nem szabad.
2. „P“-nek elég unalmas lehet a nyavajgásom…
Hétvégén sokat hallgattam Gerendás-t aki Faludy verseket énekelget, sőőőt nagyon jól. Rózsáéktól kaptam, s ez egy olyan CD amit nem lehet háttér zeneként társaságban, vagy egyedül, de tenni – venni közben hallgatni (na most a magyarok biztos örülnek ennek a mondatnak). Kocsiban hallgattam vasárnap Anya felé menet, hogy ott ebédezzünk együtt, s az „Ezerkilencszázötvenhat, te csillag“ c. vers sokkal mélyebben érintett e zenével, mint olvasva. Na jó megvallom, sírtam rajta egyet vezetés közben. S arra gondoltam elmúlt 56 a papa nélkül, s örülök, hogy nem látta mekkora gúnyt űzött a kétpólusú politika a forradalomból, amiben pl. a papám totálisan megsemmisült és erkölcsileg tönkre ment. S ő csak egy ember, aki nekem fontos, de ezrek voltak még így. Szégyeltem magam, mert gondolj bele, aki nem oly‘ szerencsés, mint a papám, annak meg kellett nézni, hogy a magyar nemzet, hogy „ünnepli“ a legszentebb ünnepet. Amikor ez a pici, s bukásra sorsvert nép, odadobbant a föld kérgére, de úgy, hogy azt az egész világ hallotta! De benne van a Bibliában, csak az hallja, akinek füle van hozzá!!!! S az álszent sok birka aki idejött ünnepelni, s kegyeletet leróni, azok az embereknek jogfolytonos követői, akik csak morálisan tartották a magyarokban a Lelket, de egyetlen rakétát nem lőtek a nagy vörös tigrisre, hogy húzzon vissza az Urál partjára…
Egy jó 56-os geschichte, hogy az a legnagyobb álma egy embernek (még akkor 56-ban az elbukott forradalom után), hogy a Kínai néphadsereg de jó lenne, ha egy hétre megszállná magyarországot. Mert akkor végig kellene vonulniuk teljes Szovejtúnión du und zu. Azt meg tudjuk milyen, ha egy had átvonul egy országon, na az pusztítás!!! :)
Kedvcsinálóként:
Faludy György:
EZERKILENCSZÁZÖTVENHAT, te csillag
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –
péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér) röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –
ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–
és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –
mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –
a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?
Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –
ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.
Toronto 1986
