Kellő másnaposság által vezérelten haladtam az autómban ülve az Üllői úton, egyenest az irodába. Szürke nap van, s az emberek arcán is szürke mosoly ül. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy galamb száll le azt szélére, majd fel, s újra le, s így tovább... Odatekintettem, mi a fene lehet ami a leszállását gátolja az úttest szélén. Egy halott galamb feküdt ottan, ahol le akart szállni a másik.
Először arra gondoltam, lehet a tetem az, ami zavarja, majd arra, lehet nem is a tetem miatt van ez a légibemutató, hanem lehet ő egy hozzátartozó, aki e ritus-tánzzal veszi a végső búcsút a kimult családtagtól.
Azt hiszem mindenki életében lesz egy ilyen szürke nap, amikor kifekszünk az Üllői út egy szürke partján, s szürke ruházatunk a sárral és a jégmentesítő só-habbal keveredve olvad bele tetemünk az Üllői úti fák helyén éktelenkedő aszfaltfergetegbe. Csak lesz-e e ott akkor valaki, aki oda, oda akar majd lépni? Lesz-e benne még hozadéka állati létünk elborult őszén a zsigeri szintről feltámadó "emberi" érzések között, hogy odalépjen és megemelje a kalapját, s lelkébe zárja a szürke, élettelen testet.
Magamban, miközben a forgalom magával ragadott az út végtelen hosszán egy kaddist mormoltam azért a lélekért, mely elhagyta már a testet, s helyette hagyott egy kihült galambtetemet, melyet már észre sem veszünk, mert beleolvad a nagy téli szürkületbe.
Talán színesbe kellene öltözni, hogy észrevegyük egymást? Nem hiszem. Ha órdítsz a fájdalomtól elnyomja zajával az utca. A színekbe veted ruhád egészét, az autók színei túlharsogják. Talán emberebbnek kellene lenni minden tekintetben, s akkor talán látnánk, ha elmúlik körülöttünk a másik.
Talán...
ÁMEN!
